Az alábbi tanulmány az Európai Bizottság és a csatlakozásra váró országok kétoldalú szemináriumai számára készített háttértanulmány. A kétoldalú szemináriumoknak az a céljuk, hogy összehozzák az Európai Bizottság képviselőit a nyugdíjkérdésekért felelős nemzeti politikaalakítókkal és megismertessék velük a koordinálás nyílt módszerének alkalmazását a nyugdíjak kérdésében.

A NYUGDÍJÜGYEKBEN ALKALMAZOTT NYÍLT KOORDINÁCIÓS MÓDSZER

2001-ben az Európai Tanács felhívást tett közzé a koordinálás nyílt módszerének alkalmazására a nyugdíjak területén és 11 közös célt fogadott el. Ezek a közös célok képezik a nyílt módszer alapját. A nyugdíjrendszerekkel kapcsolatos alapvető célok Európa-szerte hasonlók és a problémák között is számos azonos található. Ez teszi az összehangolt együttműködést értékessé. A közös célok alapján a tagállamok nemzeti akcióterveket – vagy ahogy a nyugdíjak esetében mi ezt elneveztük úgynevezett: nemzeti stratégiai jelentéseket – nyújtanak be. A jelenlegi 15 tagállam 2002 szeptemberében adta be nemzeti stratégiai jelentését nyugdíjrendszerükre vonatkozóan.
A nemzeti stratégiai jelentéseket ezután a Bizottság elemezte és jelentéstervezetet készített, amelyet a Bizottság és a Tanács közösen elfogadott, és amelyet a 2003 márciusában a tavaszi Európai Tanács elé terjesztettek. Ez támogatta a jelentést és előírta, hogy a munkát folytatni kell.
A nyílt koordinációs módszer egyik fontos eleme közös mutatószámok kialakítása. Ilyen közös mutatószámok (indikátorok) döntő jelentőségűek annak felmérése szempontjából, hogy a nemzeti politikák mennyire eredményesek a közös célok megvalósítása tekintetében. Ezenfelül lehetővé teszik a kölcsönös tanulást: összehasonlítható adatok híján nem tudhatjuk, valójában mennyire eredményesek a többi tagállam politikái és ennél fogva azt sem, hogy tanácsos-e hasonló megközelítési módokat alkalmazni.
A nyílt koordinációs módszer által igényelt munkálatok jelentős részét előkészítette a Bizottság, de a fontos viták a tagállamok vezető tisztségviselőiből és a Bizottság képviselőiből álló szakbizottságokban zajlanak le. Április óta a csatlakozásra váró országok részt vesznek ezeknek a szakbizottságoknak és munkacsoportjaiknak az ülésein. A Szociális Védelmi Bizottság a szociális ügyekkel megbízott minisztériumok szakértőit egyesíti. A szakbizottság felállított egy Mutatószámokkal foglalkozó Alcsoportot, amely elsősorban a nyugdíjrendszerek megfelelőségének mérési lehetőségeit vizsgálja. A Gazdaságpolitikai Bizottság a pénzügyminisztériumok és nemzeti bankok képviselőiből áll. Ez a szakbizottság a közfinanszírozás fenntarthatósága szempontjából vizsgálja a nyugdíjrendszereket. Munkáját támogatja az „Idősügyi Munkacsoport”, amely a népesség idősödésének költségvetési következményeit tanulmányozza, és előrejelzéseket készít az életkorral foglalkozó közkiadásokról – beleértve a nyugdíjakat is –, továbbá mutatószámokat dolgoz ki, amelyekkel értékelhető a nyugdíjrendszereknek és a közfinanszírozás egészének a pénzügyi fenntarthatósága. Végül pedig a Foglalkoztatásügyi Bizottságnak is jelentős feladatai vannak az idősebb dolgozók foglalkoztatásával és az „aktív öregkorral” kapcsolatos kérdések megoldásában.
A nyílt koordinációs módszer nyugdíjügyben való alkalmazásával az a célunk, hogy olyan integrált megközelítési módot alakítsunk ki, amely egyidejűleg képes felölelni a nyugdíjrendszer valamennyi fontos problémáját. Természetesen a nyugdíjakkal összefüggő kérdéseket vizsgálják az Átfogó Gazdaságpolitikai Irányelvek (broad economic policy guidelines=BEPGs) keretében folyó gazdaságpolitikai koordináció keretei között is, a közfinanszírozású nyugdíjak pénzügyi fenntarthatóságának kérdését pedig a közfinanszírozás globális fenntarthatóságának szélesebb összefüggésében a Stabilitási és Növekedési Paktum keretei között. Ha azonban nem vesszük figyelembe a nyugdíjak megfelelő voltát, fennáll annak a kockázata, hogy idővel meglepetésszerűen érnek bennünket a nyugdíjakra fordítandó közkiadások növelésére irányuló erőteljes politikai követelések. Ezek miatt pedig a korábban pénzügyileg fenntarthatónak gondolt nyugdíjrendszer könnyen fenntarthatatlannak bizonyulhat.
Megfordítva, rövidlátó dolog lenne kizárólag a megfelelőséget vizsgálni. Keveset érnek a mégoly nagyvonalú nyugdíjígéretek, ha nincs pénz, amiből fizetni lehetne őket. Ezért tehát a megfelelőségnek és a pénzügyi fenntarthatóságnak kéz a kézben kell járnia. Közös céljaink ennélfogva kiterjednek mind a megfelelőségre, mind pedig a pénzügyi fenntarthatóságra – ezenfelül még egy harmadik területre, nevezetesen a nyugdíjrendszer korszerűsítésére, amelynek célja a társadalomban és a munkaerőpiacon végbemenő változásokhoz való igazodás.
Integrált megközelítési módra van továbbá azért is szükség, mert a nyugdíjak fenntarthatóságának biztosítása nagyobb feladat, mint pusztán a nyugdíjrendszer szerkezetének és paramétereinek meghatározása. Kiterjed például a munkaerőpiaci politikák kialakítására és a szociális védelem egyéb ágaira is. A nyílt koordinációs módszer arra törekszik, hogy figyelembe vegye mindazokat a problémákat, amelyek a jövőbeli nyugellátással függnek össze, illetve megvizsgálja a magas szintű szociális védelem fenntartásának minden lehetőségét.
A szociális védelmi, foglalkoztatási és költségvetési politikák közötti kölcsönhatások vizsgálata útján kitörhetünk a nyugdíjrendszerek jövőjéről folyó olyan viták útvesztőiből, amelyek egyszerűen szembe állítják az egyik generáció érdekeit valamely másikéval: az aktívakét a nyugdíjasokéval, a fiatalokét az idősekével. Segít továbbá megszabadulni attól a hamis előfeltevéstől is, hogy a megfelelő nyugellátás jövője egyszerűen a nyugdíjfinanszírozás felosztó-kirovó vagy tőkefedezeti rendszere közötti választástól függ.
Ami különösen fontos, az a járulékok és a várományok, vagy a munkában eltöltött évek száma illetve a nyugdíjban eltöltött idő közötti egyensúly, valamint a foglalkoztatottaknak a nyugdíjasok számához viszonyított aránya. Ez pedig természetesen függ a nyugdíjrendszer egészének kialakításától is. A magas szintű foglalkoztatottság – beleértve az ötvenes és hatvanas éveikben járó emberekét is – igen nagy jelentőségű lesz a megfelelő szintű nyugellátás és ugyanakkor a hosszú távon fenntartható finanszírozás szempontjából. Az utóbbi azt is jelenti, hogy nem szabad olyan járulék- vagy adószinteknek kialakulniuk, amelyek árthatnak a foglalkoztatottságnak és a versenyképességnek.
Az a tény, hogy a jövőbeli nyugellátás és annak finanszírozása a gazdaság összteljesítményétől függ, egyúttal szükségessé teszi a politikaalakítók szoros együttműködését különböző területeken, mint például a nyugdíj, a foglalkoztatottság és a közfinanszírozás. Továbbá a nyugdíjrendszer kialakítása és működtetése nem kizárólag a kormány feladata. A második és harmadik pillér szilárd megalapozásához szükséges a szociális partnerek valamint a biztosító és pénzügyi szolgáltató ágazatok részvétele is. A szociális partnerek hozzájárulása is jelentős a közös célok megvalósítása szempontjából más területeken, mint például az idősebb munkavállalók munkaerőpiaci részvétele. Nagyon kívánatosnak tartjuk, hogy a szociális partnerek és a különböző típusú nyugdíjellátást biztosító szervezetek szakértelmét és tapasztalatait használják fel a nemzeti stratégiai jelentések kidolgozásában, de az egyes tagállamok dolga, hogy meghatározzák az összes mérvadó érintett szereplő mozgósításának legjobb módját.

KAPCSOLAT A NYUGDÍJÜGYRE VONATKOZÓ NYÍLT KOORDINÁCIÓS MÓDSZER ÉS A GAZDASÁGPOLITIKAI KOORDINÁCIÓ KÖZÖTT

Mint már említettük, a nyugdíjak kérdése szóba kerül a gazdaságpolitikai koordináció összefüggéseiben is, ahol a nyugdíjpolitikát a közfinanszírozás és általában a gazdasági teljesítmény szempontjából vizsgálják. Az Alapszerződés értelmében a tagállamok kötelesek összehangolni gazdaságpolitikájukat és olyan gazdaságpolitikát folytatni, hogy magasabb gazdasági növekedést érjenek el a stabil, az egész EU-ra kiterjedő makroökonómiai környezetben. Ez az összehangolás az Átfogó Gazdaságpolitikai Irányelvek (BEPGs) keretében történik.
A Stabilitási és Növekedési Paktum összefüggésében a nyugdíjpolitika közfinanszírozási vonatkozásairól évente beszámolót kell készíteni a nemzeti konvergencia/stabilitási programok keretében, és ezeket a Bizottság és a Tanács értékeli. Ezen kívül a javasolt reformintézkedések megvalósítását az BEPGs-ek végrehajtásáról beszámoló jelentésben értékelik a strukturális reformokról szóló úgynevezett Cardiff-i Jelentés alapján. Ennélfogva fontos a különböző jelentésekben közölt nemzeti szintű információ ellentmondás-mentességének biztosítása.
Az EU-szinten fontos, hogy a különféle koordinációs folyamatok következtetései és politikai üzenetei egybehangzóak legyenek. Így például a Közös Nyugdíjjelentés megerősítette a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságának fontosságával és a reformok sürgősségével kapcsolatos nézeteket számos tagállamban. Ez az üzenet egyébként már számos korábbi Európai Tanácsülésen megfogalmazódott. Az ez év márciusában megtartott legutóbbi brüsszeli Európai Tanács ismételten hangsúlyozta, hogy „a reform napirendjén most nagyobb súllyal kell szerepelniük a népesség idősödésével összefüggő feladatoknak, ha biztosítani kívánjuk a közfinanszírozás hosszú távú fenntarthatóságát”.
Ennek megfelelően a Közös Nyugdíjjelentésben kidolgozott értékelések megjelennek a BEPGs-ekben megfogalmazott ajánlásokban. A június 19-20-i thesszaloniki Európai Tanács elfogadta a legújabb BEPGs-eket, amelyek tartalmazzák a következő három évre szóló ajánlásokat.

A KÖZÖS CÉLOK

A nyugdíj megfelelősége
A „megfelelőség” címszó alatt három részcélt fogalmaztunk meg a nyugdíjügyi koordinálás nyílt módszerében.
Az első részcél azt mondja ki, hogy meg kell akadályozni a szegénység és a társadalmi kirekesztettség kialakulását az idősek körében. Az időseknek részesülniük kell országuk gazdasági jólétében, és képeseknek kell lenniük arra, hogy aktív részt vállaljanak a közösségi, társadalmi és kulturális életben. Ami a társadalmi kirekesztettséget illeti, úgy véljük, hogy azoknál a személyeknél, akiknek jövedelme kevesebb, mint az adott ország medián jövedelmének 60%-a , fennáll a szegénység veszélye. Országonként eltérnek azonban a nézetek azzal kapcsolatban, hogy mennyi az elfogadható minimum és hogy ezt milyen módon lehet a nyugdíjrendszer útján vagy egyéb pénzbeli, sőt esetleg természetbeli járandóság útján biztosítani.
A második részcél arra vonatkozik, hogy mennyire tudja a nyugalomba vonuló személy fenntartani korábbi életszínvonalát. A jelenlegi 15 tagállam zöme úgy véli, hogy ez legalábbis egy bizonyos kereseti szintig a közfinanszírozású nyugdíjrendszer – tehát az első pillér – feladata. Az általunk kitűzött közös részcél nem követeli meg, hogy az első pillér teljesítse ezt a feladatot. Dániában és Hollandiában például az első pillér rögzített összegben megállapított általános nyugdíjat jelent – vagyis minden állandó lakos nyugalomba vonulás után ugyanakkora összeget kap. Ezek az országok azonban azt is lehetővé teszik a szociális partnerek számára, hogy munkaviszonnyal összefüggő – vagyis a második pillérhez tartozó – rendszereket hozzanak létre, amelyek szinte minden foglalkoztatottra kiterjednek, és lehetővé teszik számukra, hogy a nyugalomba vonulás után is megőrizzék korábbi életszínvonalukat. Az Egyesült Királyságban és Írországban a magán nyugdíjrendszerek is fontos szerepet játszanak, de ezekben az országokban a kezdeményezést általában az egyes munkáltatókra és munkavállalókra bízzák.
Van bizonyos különbség a három pillérre vonatkozó felfogásban, a fogalomhasználat általunk illetve a Világbank által kialakított módja között. Az első pillér a törvényes rendszereket tartalmazza, vagyis azokat, amelyek kötelezőek és amelyeket törvény ír elő. Ezeket rendszerint a felosztó-kirovó elv alapján finanszírozzák, de szerepet játszhat bennük jelentős mértékű tőkefedezeti elem is. Például a megreformált svéd nyugdíjrendszerben a törvényben megállapított járuléknak egy kis része magánkezelésben levő takarékpénztárakhoz kerül, amelyeket ott az első pillérhez tartozónak tekintenek; a Világbank ezt a második pillér részének tekintené. Szerintünk a második pillér a munkaviszonnyal összefüggő nyugdíjrendszerekből áll, amelyeket szabályozhat kollektív szerződés, de kínálhat egyoldalúan a munkáltató, vagy lehetnek az egyéni munkaszerződés részei is. Ezért az ilyen rendszerekben való részvétel a munkaviszonyhoz kapcsolódik. Végül a harmadik pillér az adott egyén kezdeményezésére, önkéntesen történő, az idős korra szóló takarékoskodást jelenti. Ez általában az élet- vagy nyugdíjbiztosítás formáját ölti.
A „megfelelőség” címszó alá besorolt utolsó részcél arra szólítja fel a tagállamokat, hogy segítsék elő a szolidaritás érvényesülését mind az egyes generációkon belül, mind pedig a generációk között. Ehhez az szükséges, hogy az idősebbek gazdasági és társadalmi helyzetét a munkaképes korúakéhoz viszonyítva tekintsük, és azt vizsgáljuk, miképpen oszlanak meg az erőforrások az aktívak és a nyugalomba vonultak között. Ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy vizsgálnunk kell, milyen módon oszlanak meg a nyugdíjrendszer erőforrásai az idősek között, vagyis hogy a nyugdíjpolitikának milyen jövedelem-eloszlási következményei vannak.
A Közös Nyugdíjjelentésben, amelyben a jelenlegi 15 tagállam nemzeti stratégiai jelentését elemeztük, az Európai Közösség Háztartás-statisztikai Paneljét (ECHP) használtuk a jelenlegi nyugdíjrendszer megfelelőségének vizsgálatára. Ez egy olyan adatfelvétel, amely információkat gyűjt a háztartások jövedelméről és életkörülményeiről valamennyi tagállamban. Az ebből az adatfelvételből származó jövedelmi adatokat használják a szegénység veszélyének kiszámítására, a viszonylagos jövedelemszintnek valamint a jövedelem-eloszlásban mutatkozó egyenlőtlenségnek a meghatározására.
Sajnos ez az eszköz távolról sem tökéletes, és reméljük, hogy az új Jövedelem- és Életszínvonal Felmérés (SILC), amelynek fejlesztése jelenleg folyik, számos problémát megold majd. Legfrissebb adataink az 1998. évi jövedelmi helyzetet tükrözik, ezért az újabb nyugdíjreformok által kiváltott hatás még nem mutatkozik meg bennük. Egyes tagállamokban a minta mérete aggasztóan csekély. Ezenfelül az anyagi életszínvonal néhány fontos meghatározó tényezőjét nem veszik figyelembe. Például nem tudjuk, mennyi pénzt takarítanak meg a saját tulajdonú lakásban élő háztartások (számított lakbér), vagy hogy a jelzáloghitel-törlesztés hogyan hat a szabadon elkölthető jövedelemre. Valószínű, hogy mindkét említett elem befolyásolja a nyugalomba vonulási kor alatti, illetve fölötti személyek jövedelme közötti összehasonlítást: az idősek nagyobb valószínűséggel laknak saját tulajdonú lakásban és nem kell jelzáloghitelt törleszteniük.
Dániában összehasonlították az Európai Közösség Háztartás-statisztikai Paneljéből kapott eredményeket a saját nemzeti statisztikáikból kapott eredményekkel és jelentős eltéréseket tapasztaltak, még akkor is, ha ugyanazokat a meghatározásokat és módszereket alkalmazták mindkét adatforrásra. Egyetértés van abban, hogy adataink sürgős javításra szorulnak.
Ezt szem előtt tartva, vessünk egy pillantást az Európai Közösség Háztartás-statisztikai Paneljéből kapott néhány eredményre.
Az első diagram a szegénység kockázatát mutatja be a 65 év fölötti férfiak és nők tekintetében. Akkor mondjuk, hogy valakinél fennáll a relatív szegénység veszélye, ha jövedelme kevesebb, mint országa medián jövedelmének 60%-a. Természetesen, ha alacsonyabb küszöböt – mondjuk a jövedelem mediánjának 50 %-át – választanánk, a szegénység kockázata is jóval kisebb lenne. A nőknél, akiknek adatait a harmadik oszlop tartalmazza, általában nagyobb a relatív szegénység veszélye, mint a férfiaknál. A kép azonban igen egyenetlen a tagállamok között, mind a szegénység veszélyének szintjét, mind pedig a férfiak és nők közötti különbséget tekintve.
Jobban fenyegeti-e a szegénység az időseket, mint a fiatalokat? A második diagram azt mutatja, hogy az EU egészét tekintve nincs jelentős különbség. Egyes országokban azonban az idősek esetében a szegénység veszélye még mindig jelentősen magasabb volt 1998-ban, mint a fiatalabbak körében. Ezenfelül a 65 évnél idősebbek körében körülbelül tíz személy közül egy él olyan háztartásban, amelynek jövedelme kevesebb a medián jövedelem 50 %-ánál és hat személy közül egy él olyanban, amelyben a jövedelem kisebb 60 %-nál. Óvatosan kell azonban ezeket a számokat értelmeznünk. Ha figyelembe veszünk néhány olyan tényezőt, amely a felmérésben nem játszik szerepet, mint például a lakbér-megtakarítás és a hiteltörlesztés vagy a csak az idősek által igénybe vehető ingyenes szolgáltatások, akkor az idősek relatív jövedelempozíciója kedvezőbbnek mutatkozik. Az is látható ugyanakkor, hogy van néhány olyan tagállam, amelyben az idősek helyzete még mindig nem kielégítő. Úgy tűnik továbbá, hogy a helyzet súlyosabb a legidősebb nyugdíjasok körében – feltehetően azért, mert közöttük magas az özvegyek aránya. Számos tagállam – elsősorban azok, amelyekben magas a szegénység kockázata az időseknél – számolt be az utóbbi évben hozott olyan intézkedésekről, amelyeknek célja a nyugdíjasok minimális garantált jövedelmének a javítása.
A 65 év felettiek jövedelemszintje a 64 év alattiakéhoz viszonyítva körülbelül 90%-ot ér el, de ebben is jelentős eltérések vannak az EU-ban és eltérés tapasztalható a férfiak és a nők között is.
Mindez a nyugdíjak megfelelőségének az öt évvel ezelőtti helyzetét írja le, és ezt is csak nagyon tökéletlen módon. Mit mondhatunk a megfelelőség jövőbeli alakulásáról?
Tudjuk, hogy az első pillérből származó járandóságok szintjét számos tagállamban csökkentették annak érdekében, hogy a nyugdíjrendszert fenntarthatóvá tegyék és biztosítsák a népesség öregedése pénzügyi következményeinek igazságos elosztását az aktív, illetve a nyugalomba vonult személyek jövőbeli generációi között. A Szociális Védelmi Bizottság Mutatószámokkal foglalkozó Alcsoportja jelenleg egy olyan mérési rendszeren dolgozik – a jövőben várható jövedelem-helyettesítési arányok kidolgozásával – amelyek azt mutatják meg, hogy a közvetlenül a nyugalomba vonulás előtti kereset hány százalékára számíthatnak a friss nyugdíjasok a nyugdíjrendszerből napjainkban, 2010-ben, 2030-ban illetve 2050-ben, figyelembe véve a már elhatározott reformokat.
Következik-e ebből az, hogy a jövőbeli nyugdíjas generációk nagyobb valószínűséggel élnek majd szegénységben? Az idősek háztartásainak jövedelemszintje számos más tényezőtől is függ. Várható, hogy a nők magasabb saját jogú nyugdíjra tesznek szert, megnövekedett munkaerőpiaci részvételük következtében. Ily módon nagyobb mértékben járulnak majd hozzá az idősek háztartásainak jövedelméhez.
Sok tagállamban kiegészítő nyugdíjrendszereket igyekeznek bevezetni. Amint egyre több és több munkavállaló fizet járulékot egész életpályája során az ilyen rendszerekbe, egyre nagyobb összegű nyugdíjhoz jutnak majd ezek révén.
A várható élettartam növekedése feltehetően az egészségi állapot javulását is magával hozza, ennélfogva lehetővé teszi, hogy az emberek hosszabb ideig maradjanak a munkaerőpiacon. Egyre több nyugdíjrendszer jutalmazza a hosszabb pályafutást magasabb nyugdíjjogosultsággal. Ez lehetővé teszi az emberek számára, hogy ellensúlyozzák a kevésbé nagyvonalú nyugdíjképlet okozta veszteséget.
Végül a jövőbeli nyugdíjas generációk által felhalmozott vagyon is jelentős szerepet játszhat az életszínvonal biztosításában. Ily módon a megfelelő életszínvonal fenntartása a nyugdíjasok számára nem tűnik lehetetlennek, a népesség drámai elöregedésének ellenére sem.

A nyugdíjrendszerek pénzügyi fenntarthatósága

Ami a pénzügyi fenntarthatóságot illeti, a nyílt koordinációs módszer keretében öt közös részcélt állapítottunk meg. Ezek a részcélok a megfelelő nyugdíjak jövőbeli fenntarthatóságának biztosítására alkalmas, egymást kölcsönösen erősítő eszközeire vonatkoznak, amelyekkel leküzdhetők a népesség öregedéséből eredő pénzügyi problémák.
A pénzügyi fenntarthatósággal kapcsolatos első részcél a magas szintű foglalkoztatottság elérése. A demográfiai elöregedés azért állítja pénzügyi problémák elé a nyugdíjrendszereket, mert a munkaviszonyban levő illetve a nyugalomba vonult személyek számának kedvezőtlenebb arányát eredményezi. Ennélfogva kiemelt jelentőséget kell tulajdonítanunk a foglalkoztatottsági szint emelésének. Ezt az Európai Foglalkoztatási Stratégia keretében kívánjuk előmozdítani, amelyet az 1997. évi luxemburgi csúcs indított útjára.
Különösen fontos számunkra az idősebb munkavállalók foglalkoztatási arányszámainak emelése – ez tükröződik a pénzügyi fenntarthatósággal kapcsolatos második részcélunkban. A munkában töltött átlagos élettartam meghosszabbításának jelentős hatása van a nyugdíjrendszerek pénzügyi fenntarthatóságára. Ahhoz, hogy az idősebb munkavállalók körében magasabb legyen a foglalkoztatási arányszám, erősíteni kell a nyugdíjrendszerbe és a többi ellátási rendszerbe beépített foglalkoztatási ösztönzőket, továbbá felül kell vizsgálni a nyugdíjrendszerek munkaerőpiaci problémák megoldására való felhasználását.
Az Európai Tanács konkrét célokat tűzött ki az EU egésze által 2010-ig elérendő foglalkoztatási arányszámok tekintetében. A globális foglalkoztatási rátának 70 %-ra, a nők foglalkoztatottságának 60 %-ra, az 55-64 év közöttiek esetében pedig 50 %-ra kell emelkednie. Végül pedig annak az átlagos életkornak, amelyben az emberek visszavonulnak a munkaerőpiacról, 2010-re öt évvel kell növekednie. Ha az Európai Tanács által kitűzött előirányzatok és a jelenlegi teljesítmény közötti eltérést vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy az 55-65 év közötti idősebb dolgozók foglalkoztatottságának növelése a legnagyobb kihívás az előttünk álló feladatok közül. Ám ezzel együtt is a Gazdaságpolitikai Bizottság előrejelzései azt mutatják, hogy a jelenlegi politikák további folytatódása esetén - még abban az esetben is, ha sikerül is megvalósítani a foglalkoztatottsági célokat és 2010 után tovább tudjuk növelni a foglalkoztatási rátát -, a várható mérték mintegy egyharmadával lenne kisebb az előre jelezhető nyugdíjkiadás GDP-hez viszonyított növekedése. Noha a magasabb foglalkoztatottság erősíti a nyugdíjrendszerek pénzügyi bázisát, azt is figyelembe kell vennünk, hogy a nagyobb foglalkoztatottság magasabb nyugdíjvárományt von maga után.
Egy másik közös részcél a nyugdíjrendszerek és általában a közfinanszírozás közötti összefüggésre vonatkozik. Nyilvánvaló, hogy a fenntarthatatlan közfinanszírozású nyugdíjrendszer fenyegeti az egész államháztartás stabilitását. Ez a részcél ennél fogva a nyugdíjrendszerek megreformálását irányozza elő, a közfinanszírozás fenntarthatósága céljából. Egyes tagállamokban a közfinanszírozású nyugdíjrendszerek további reformjára lesz szükség ahhoz, hogy általában egészséges alapokra lehessen helyezni a közfinanszírozást. Más országokban a közfinanszírozású nyugdíjrendszerek már közel vannak ahhoz, hogy pénzügyileg fenntarthatók legyenek. Megfordítva, a költségvetési többlet felhasználható az államadósság csökkentésére az elkövetkező években, és ezzel manőverezési lehetőséget teremthetünk az életkorral összefüggő közkiadások növekvő szükségleteinek a kielégítésére. A közfinanszírozás hosszú távú fenntarthatóságának értékelése most már rendszeres gyakorlattá vált a Stabilitási és Növekedési Paktum keretében a Stabilitási és Konvergencia Programok alapján, és ezeket a szempontokat akkor is figyelembe veszik, amikor az Átfogó Gazdaságpolitikai Irányelveket (BEPGs) meghatározzák.
A pénzügyi fenntarthatósággal kapcsolatos következő részcél arra vonatkozik, hogy méltányos egyensúlyt kell teremteni a pénzügyi teherviselés és a nyugdíjjárandóság tekintetében az aktív és a nyugalomba vonult népesség között. A járandóságok illetve járulékok vagy adók szintjének megváltoztatásával az ilyen kiigazítások szabják majd meg, hogy a demográfiai elöregedés terhe hogyan oszlik meg az aktívak és a nyugalomba vonultak között. A legtöbb jelenlegi EU tagállam úgy véli, hogy a mostani járulék- és adószinteket nem lehet tovább emelni.
A „pénzügyi fenntarthatóság” kategóriájába tartozó utolsó részcél a tőkefedezeti nyugdíjrendszerekre vonatkozik. A várakozások szerint az ilyen rendszerek szerepe növekszik az egész EU-ban a nyugdíjasok jövedelemhez juttatása szempontjából. Számos csatlakozásra váró ország nagyszabású reformokat kezdeményezett a magánkezelésű tőkefedezeti rendszerek elterjesztése érdekében a közfinanszírozású nyugdíjrendszerek pénzügyi fenntarthatóságának támogatása és a megfelelő időskori jövedelem biztosítása céljából. Ez a részcél szükségessé teszi az ilyen nyugdíjrendszerek irányítási és szabályozási kereteinek felülvizsgálatát, hogy biztosítani lehessen a hatékonyságot, a gazdasági megvalósíthatóságot, illetve a pénzpiaci kockázatokkal szembeni biztonságot. A magán-nyugdíjrendszerek fejlődésével tipikus esetben együtt jár az adóbevételek csökkenése a nyugdíjvárományok felhalmozódása folyamán, de a járandóságok megadóztatásával ennek a veszteségnek a jó része visszanyerhető. Hollandia például arra számít, hogy a baby-boom (II. világháború után született népes generációk) korcsoportjainak munkaviszony-függő nyugdíjaira kivetett adókból számottevő pozitív következmények származnak a közfinanszírozásra nézve.
Összefoglalva: a politikai intézkedések széles körére van szükség annak biztosításához, hogy a nyugdíjrendszerek pénzügyileg fenntarthatók maradjanak. A nyílt koordinációs módszer keretében kitűzött részcélok összhangban állnak az úgynevezett „háromágú stratégiával”, amelyet a 2001-ben megtartott stockholmi Európai Tanács dolgozott ki a népesség elöregedéséből eredő költségvetési fejlemények kezelésére. Ez (i) a foglalkoztatási arányszámok növelését, (ii) az államadósság csökkentését és (iii) a szociális védelmi rendszereknek – beleértve a nyugdíjrendszert is – a kiigazítását tartalmazza. Ezt a stratégiát beépítették az Átfogó Gazdaságpolitikai Irányelvekbe is. Végül pedig a tagállamok által készített nyugdíjakra vonatkozó nemzeti stratégiai jelentések megerősítették, hogy ez a stratégia széles körben beépült a nemzeti nyugdíjstratégiákba.
A közfinanszírozású nyugdíjrendszer pénzügyi fenntarthatóságának értékelése szempontjából az egyik fontos elem a nyugdíjkiadásokra vonatkozó hosszú távú előrejelzések elkészítése, amelyet a Gazdaságpolitikai Bizottság Idősügyi Munkacsoportja végzett el. Ezek az előrejelzések az Eurostat által készített közös demográfiai forgatókönyv és a közösen elfogadott makroökonómiai feltevések alapján készültek. A tagállamok saját modelljeiket alkalmazták a jelenlegi szabályozások és politikák változatlanul hagyása esetén várható nyugdíjkiadások előrejelzéseinek kidolgozására. Az eredményeket az Idősügyi Munkacsoport keretei között, illetve a Bizottság részéről szakértői vizsgálatnak vetették alá, hogy biztosítani lehessen megfelelő minőségüket és összehasonlíthatóságukat.
Az eredményeket 2001-ben tették közzé úgy, hogy a jelenlegi reformok teljes mértékben még nem tükröződnek bennük. Egyes tagállamok aktualizált előrejelzéseket közöltek mind nemzeti stratégiai jelentéseikben mind pedig Stabilitási/Konvergencia programjaikban. Az előrejelzések szerint a jelenlegi politikák továbbvitele esetén pótlólagos közfinanszírozási szükséglet jelentkezik szinte minden jelenlegi tagállamban. Együtt véve a jelenlegi 15 EU tagállamot, a növekedés valamivel meghaladja a GDP 3 százalékpontját, a legtöbb tagállamban pedig egyenként 3 és 5 százalékpont között mozog. Ez vagy a járulékkulcsok megemelését, vagy pedig az általános költségvetésből nyújtott támogatás növelését jelenti.
Mint már említettük, az Idősügyi Munkacsoport vizsgálja a közfinanszírozás hosszú távú fenntarthatóságát és előrejelzéseket készít az életkorral összefüggő közkiadásokról (nem csupán a nyugdíjakról, hanem az egészségügyi, hosszú távú gondozási és oktatásügyi kiadásokról is), továbbá mutatószámokat dolgoz ki a fenntarthatóság mérésére. Eredményeiket elsősorban a közfinanszírozás fenntarthatóságának értékelése során használják fel a Stabilitási és Növekedési Paktum és az Átfogó Gazdaságpolitikai Irányelvek keretei között, de a következtetések fontos szerepet kapnak a nyugdíjakkal kapcsolatos nyílt koordinációban is.

A nyugdíjrendszerek korszerűsítése

A három célcsoport közül az utolsó a nyugdíjrendszerek korszerűsítésével foglalkozik, a gazdaság, a társadalom és az egyén változó szükségleteinek fényében. Ezek a részcélok arra emlékeztetnek bennünket, hogy a jövőben fellépő kihívások nem a demográfiával kezdődnek és nem is vele érnek véget.
Az első részcél azt irányozza elő, hogy a nyugdíjrendszereket igazítsuk hozzá a korszerű munkaerőpiacok követelményeihez. A munkaerőpiaci rugalmasság fokozódása, ami a munkaszerződések új formáinak és a mobilitás megnövekedésének tulajdonítható, bizonyos kiigazításokat tesz szükségessé a nyugdíjrendszerekben is, mivel biztosítanunk kell, hogy a nyugdíjrendszer kellőképpen gondoskodjék a részmunkaidőben vagy ideiglenes munkaviszonyban dolgozókról, az önfoglalkoztatókról és a munkahelyet változtatókról. Számos tagállamban a korszerűsítés a munkaviszonnyal összefüggő nyugdíjrendszerek tekintetében a legszükségesebb, mert ezen a téren fontos, hogy javuljon a nyugdíjrendszerekben való részvétel lehetősége valamennyi dolgozó számára és megvalósuljon a nyugdíjjogosultságok „hordozhatósága” úgy, hogy a munkahelyet változtató dolgozók nyugdíjjogosultsága ne csökkenjen számottevő mértékben.
A második részcél arra szólít fel, hogy a nyugdíjrendszereket hozzá kell igazítani a férfiak és nők közötti kapcsolatok megváltozásához és a nemek közötti egyenlőség erősítésére irányuló törekvésekhez. Ez a közös részcél előirányozza a nyugdíjrendszerek felülvizsgálatát „azzal a céllal, hogy biztosítsuk a nők és férfiak közötti egyenlő bánásmód elvének érvényesülését, figyelembe véve az EU-jogszabályok értelmében keletkezett kötelezettségeket”. A Közös Nyugdíjjelentés azonban szélesebb perspektívába állítva szemléli a nemek közötti különbségek dimenzióját. Voltaképpen az érdekel bennünket, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszerek megfelelően ellátják-e a nőket. Jelentős eltérés van – mint ahogy várható is volt – a nők és a férfiak átlagos nyugdíjszintje között. A nők növekvő munkaerőpiaci részvétele ezt a különbséget csökkenteni fogja. A nők azonban továbbra is nagyobb valószínűséggel szakítják meg pályafutásukat családi okokból, mint a férfiak. A tagállamok ezt a problémát általában úgy igyekeznek kezelni, hogy nyugdíjjogosultságot állapítanak meg a gyermekneveléssel vagy idős családtag gondozásával eltöltött időre is. Ezt a problémát az állami kötelező nyugdíjrendszerek maradéktalanul képesek kezelni, mert a kötelező törvényes nyugdíjrendszerek mindkét nem számára azonos járulékot írnak elő, és nem veszik figyelembe a várható élettartam eltérését, amikor a nyugdíjjogosultságot megállapítják. Ezzel szemben a kiegészítő magán nyugdíjrendszerekben ritkák az ilyen újraelosztó mechanizmusok. Mi több, a személyes vagy a meghatározott járulékfizetésen alapuló nyugdíjrendszerekben, amelyekben az egyéneknek az általuk felhalmozott tőkéből kell életjáradékot vásárolniuk, a nők számára – adott összegű nyugdíjtőke esetén – nyújtott nyugdíjjövedelem alacsonyabbnak bizonyul, mint a férfiaké, tekintettel a nők hosszabb várható élettartamára.
Az utolsó részcél a nyugdíjrendszerek nagyobb átláthatóságát és alkalmazkodóképességét irányozza elő, oly módon, hogy erősödjön a rendszerekbe vetett bizalom. Ehhez megbízható tájékoztatás kialakítására van szükség a nyugdíjrendszerek hosszú távú kilátásaival kapcsolatban – ez egyébként előfeltétele a megfelelő tájékozottságon alapuló nyilvános vitának és a reformokkal kapcsolatos széles körű konszenzus kialakulásának. A jelenlegi nyugdíjrendszerek költségeinek és járandóságainak, valamint a különböző reformlehetőségeknek az alaposabb megismerése jobban megérteti az emberekkel, miért van szükség változtatásokra és milyen típusú változtatások a legkívánatosabbak. A Közös Nyugdíjjelentés egyúttal vizsgálja az egyéneknek a nyugdíjhelyzetükről adott tájékoztatást is. Egyes tagállamok bevezették az egyéni nyugdíjjogosultságot közlő éves nyugdíjkivonatok rendszerét. Ez teljesen logikusnak tűnik minden járulékfizetésen alapuló nyugdíjrendszerben. Az újonnan meghatározott járulékrendszer svédországi bevezetése óta az emberek például minden évben megkapják „narancsszínű nyugdíjborítékukat”, amely részletes információt tartalmaz az addig felhalmozódott elméleti nyugdíjtőkéjükről és becslést közöl nyugdíjjogosultságukról különböző feltevések teljesülése esetén. Ilyen típusú átláthatóság azonban más nyugdíjrendszerekben is lehetséges, amelynek jelentős hatása lehet a rendszer további fejlődésére nézve.
A nyugdíjrendszerek korszerűsítése terén elért haladás értékeléséhez elsősorban kvalitatív, minőségi kritériumok alkalmazása szükséges. A Mutatószámokkal foglakozó Alcsoportban már lefolytattak bizonyos vitákat arról, hogyan lehet nyomon követni ezeknek a céloknak a megvalósítását, de még nem rendelkezünk a helyzet valamennyi tagállamra vonatkozó rendszeres áttekintésével. A korszerűsítési célok megvalósulását különösen nagymértékben mozdíthatja elő a bevált módszerekkel kapcsolatos tapasztalatcsere. A nyugdíjrendszereknek a nemekre gyakorolt hatását ugyanakkor mennyiségi mutatószámokkal is vizsgálnunk kell, elsősorban a megfelelőségi mutatók nemek szerinti lebontása révén.
Egyes csatlakozásra váró országokban nehézségek merülhetnek fel a nemek közötti egyenlőséggel, mint céllal kapcsolatban. Minden jelenlegi tagállam kötelezettséget vállalt arra, hogy eltörli a nyugdíjjogosultsági korhatár, illetve az özvegyi nyugdíjak terén a nők és férfiak között fennálló különbségeket. Az EU jogszabályai értelmében ilyen megkülönböztetés továbbra is lehetséges, de egy 1979. évi irányelv felszólítja a tagállamokat az egyenlőtlen bánásmód eltörlésére. Továbbá minden olyan nyugdíj esetében, amely a munkabércsomag részeként fogható fel, azonos módon kellene kezelnie a nőket és a férfiakat. Ez nemcsak a munkaviszony-függő rendszerekre, hanem a közalkalmazottak keresetfüggő rendszereire is vonatkozik.

AZ ELŐTTÜNK ÁLLÓ MUNKA

Mint már említettük, az Európai Tanács örömmel üdvözölte a Közös Nyugdíjjelentést és felszólította az érintetteket a nyílt koordinációs módszer további alkalmazására a nyugdíjak területén. Elvárás, hogy 2006-ban áttekintsük az eddig elért haladást, beleértve az új tagállamokat is. Az értékelést a jelenlegi és az új tagállamoktól kapott új jelentések alapján kell elvégezni. A jelentéseket 2005 közepéig kell benyújtani.
Az Európai Tanács arra is felszólított bennünket, hogy tartsuk fenn az együttműködés lendületét, külön vizsgálatokat folytatva, amelyek a nyugdíjrendszerek előtt álló közös kihívásokra összpontosulnak, illetve, hogy folytassuk a nyugdíjrendszerek megfelelőségének, pénzügyi fenntarthatóságának és korszerűsítésének leírására alkalmas mutatószámokkal kapcsolatos kutatásokat. Ami a külön vizsgálatokat illeti, a Szociális Védelmi illetve Gazdaságpolitikai Bizottság aktívan részt vesz bennük az előttünk álló hónapokban.
A Szociális Védelmi Bizottság nemrégiben elfogadott egy jegyzéket a vizsgálandó témakörökről és ezt júniusban átadta a Szociális Ügyek Tanácsának.
Az elsőként vizsgálandó témakörök közé tartozhat a szociális védelmi rendszerek és az idősebb munkavállalók munkaerőpiaci részvétele közötti kölcsönhatás kérdése. Ez különösen fontos annak a célkitűzésnek a szempontjából, amelynek értelmében öt évvel növelni kívánjuk a nyugalomba vonulás tényleges életkorát. A Mutatószámokkal foglalkozó Alcsoportnak a jelenlegi és a jövőben várható jövedelemhelyettesítési rátákkal kapcsolatos munkáját is külön tanulmányként lehet bemutatni. Mindkét említett témakör tekintetében képesnek kell arra lennünk, hogy a következő tavaszi Európai Tanácsülésen bizonyos eredményekről számolhassunk be.
Más vizsgálatok egy későbbi időszakban kiterjedhetnek a magán nyugdíjrendszerek szabályozására, a „járulékfizetéssel meghatározott”, illetve a „szolgáltatással meghatározott” alapú rendszerek közötti választásra, az állampolgárok nyugdíjügyekben való tájékoztatásának mechanizmusaira, továbbá a nyugdíjrendszer nemek közötti különbségeire, aminek része lehet a nyugdíj-járandóságok nemek közötti különbségeinek és az ilyen különbségekhez hozzájáruló tényezőknek (például a múltbeli munkaerőpiaci részvétel, a válások hatása, a családi szükségletekkel összefüggő munkaviszony-megszakítások nyugdíjjogosultságának elismerése és a hozzátartozói ellátások) rendszeres áttekintése.
A nemzeti stratégiai jelentések új fordulója a kiadási előrejelzések új együttesén alapul, amelyet a Gazdaságpolitikai Bizottság Idősügyi Munkacsoportja készít el, amely az Eurostat új demográfiai forgatókönyveit alkalmazza. Ezek 2004 közepére rendelkezésre állnak majd, beleértve az új tagállamokat is.
Az Idősügyi Munkacsoport által kidolgozott feltevések és módszertan alapján a nyugdíjkiadásokra vonatkozó új előrejelzéseket 2005 közepére kell véglegesíteni úgy, hogy kellő időben rendelkezésre álljanak a nemzeti stratégiai jelentések és ezek EU-szintű értékelése szempontjából. Ezeket az előrejelzéseket elsősorban a Stabilitási és Konvergencia Programok értékelésére fogják felhasználni. Az új tagállamokra vonatkozó konvergenciaprogramok első fordulójára irányuló ilyen értékeléseket a közfinanszírozás hosszú távú fenntarthatóságára vonatkozó, jelenleg hozzáférhető információra fogjuk alapozni. A csatlakozásra váró országok most már részt vesznek a Szociális védelmi Bizottság, a Gazdaságpolitikai Bizottság és ezek alcsoportjai munkájában, ahol rövidesen aktív szereplőkké is válnak. A csatlakozásra váró országokkal kapcsolatos információt is be kell vonni a fent említett külön vizsgálatokba, mégpedig a belépés előtt. Ez biztosítja az új tagállamoknak a nyílt koordinációs módszerbe való zökkenőmentes integrációját.

Vissza az előző szintre