Az otthoni ápolásról

Mihályi Péter, az SZDSZ szakértője elfogadhatatlan, gyalázatos és tájékozatlanságról árulkodó feltevéseket fogalmazott meg – remélhetően nem az SZDSZ hivatalos álláspontjaként – az otthoni ápolásról.

Szerinte a 2004. évi tervben szerepel, hogy az állam ezentúl fizetne az otthoni ápolásért, holott az 1993. évi III. tv. 41. §-a alapján már évek óta meg lehet állapítani ápolási díjat az otthoni ápolásért, s az otthoni ápolással töltött évek munkában töltött, nyugdíjra jogosító időnek számítanak. A súlyosan fogyatékos hozzátartozó otthoni ápolásáért pedig alanyi jogon kell ápolási díjat megállapítani.

A szerző szerint a tb-jogszabályok valójában már ma is biztosítják „ezeket az ellátásokat”, de nem egyértelmű, hogy a szerző szerint voltaképpen mit is. Az otthoni ápolást nem. Akinek nincs gondozásra hajlandó hozzátartozója, és talál megfelelő intézményt, annak joga van ott, pl. egy elfekvőben várni a megváltó halált. Ha nem talál, várhatja otthonában vagy az utcán. Ma az otthoni ápolás csekély mértékű díjazását nem a tb-jogszabályok, hanem a szociális törvény biztosítja, megfelelő feltételek esetén.

Mihályi a pénzügyminiszterre hivatkozik, aki említette, hogy ezentúl az OEP fizetné a családtagok ápolási díját. De nem az a változás, hogy fizetnek, hanem az, hogy nem a költségvetés, mint eddig, és valószínűleg nem annyit, mint eddig. Eddig a nyugdíjminimum 80, súlyosan fogyatékos hozzátartozó esetén 100 százalékát fizették – ami szégyenletes. Ha ezt a minimálbér összegéig felemelik, akkor a családok nyomorúságos állapota valamelyest javulhat, kevesebben kerülnek elfekvőbe, az ápolás humánusabbá válik, a költséges kórházi ápolást valamekkora részben ki lehet váltani, és az otthoni ápolással foglalkozó intézmények egy részének létesítése, fenntartása feleslegessé válik.

Mihályi az otthoni ápolásért fizetést problematikusnak tartja. Mindenesetre elismeri, hogy a minimálbérnél kevesebbet „nem illik” fizetni. Kár, hogy erre csak most jött rá. Évek óta bombáztuk többek között az SZDSZ-t is, hogy változtassanak a gyalázatos ápolási díjon. Nem illemből, hanem azért, mert a munkajog alapján diszkriminatív. Aki napi 8 órát dolgozik, nem kaphat a minimálbérnél kevesebbet. Aki pedig egy súlyosan fogyatékos embert ápol, reggeltől estig, vasárnap és ünnepnap szolgálatban van, szellemileg, idegileg megterhelő, esetenként fizikailag is nehéz munkát végez. Évek óta mondjuk, hogy családjaink (súlyos fogyatékos hozzátartozóikat évtizedeken át otthon ápolók) jóval a létminimum alatti szinten élnek. Eddig csak Béki Gabriella, az SZDSZ képviselője emelte fel szavát a gyalázatos összeg ellen.

Mihályi szerint 50000 forint egy kistelepülésen, otthoni munkáért, képzetlen embernek méltánytalanul sok. Ez a mondat remélhetőleg csak tévedésből maradt benne a cikkben. A diszkrimináció minden fajtáját elutasító SZDSZ szakértője nem hirdethet megkülönböztetést a lakhely, a munkavégzés helye vagy bármi más szerint a minimálbér tekintetében. Ezt még a szociális foglalkoztatóban dolgozó, képzetlen, csökkent munkaképességű alkalmazottaknak is ki kell fizetni.
A szerző kifogásolja, hogy akkor is fizetni kellene a családtagnak, ha a beteg kórházba, szanatóriumba kerül. Pedig az intézményben ápolt beteg sokszor nagyobb terhet ró a családra, mint az otthon ápolt. Az esetek nagy részében a kórházban is biztosítani kell az állandó felügyeletet, a tisztán tartást, a gondos, lassú etetést stb. Nem egy tragikus eset bizonyítja, hogy egy kórház személyzete ezt nem képes biztosítani.

Az otthoni ápolás indokoltságát nyilván a háziorvos igazolná, írja a szerző, s a mai hálapénzrendszerben ez újabb ösztönzés lenne a korrupcióra. Az igazolást most is a háziorvos adja. Tudtunkkal nem rohamozták meg a háziorvosokat az ápolási díj bevezetése után, hogy egészséges szülők ápolásáról igazolást adjanak. Mihályi szerint a csalásra való kísértés legyőzhetetlen lesz, ha az ápolás a nyugdíj szempontjából jogszerző lesz. Ha tudná a szerző, hogy most is az, látná, hogy ez a kísértés nemigen érzékelhető.

Mihályi Péter szerint lehet álmodozni arról, hogy az OEP kötelessége lesz az otthoni ápolás minőségbiztosítása, de gondolhatja-e valaki komolyan, hogy 60-70 éves parasztasszonyok férjápolási tanfolyamra járjanak?

A tapasztalatok szerint azonban a hozzátartozók (fiatal és idős férfiak és nők, anyák, apák, férjek, feleségek, testvérek, nagyszülők) minden anyagi és szakmai segítség nélkül is jóval magasabb színvonalon látják el szeretteiket, mint az elfekvők és intézetek a pácienseiket. Ugyanők látogatják nagy szorgalommal a szakértők által részükre szervezett tanfolyamokat.

A szakértő jósnak se nagyon válna be. Az ápolási díj lehetősége sem generált kielégíthetetlen mértékű keresletet, mert egy súlyosan beteg, sokszor igen kellemetlen teendőket is igénylő beteg otthoni ápolását a rokonok eddig sem a pénzért és munkaviszonyért vállalták. Akik eddig nem adták fel ezért egzisztenciájukat, karrierjüket, ezután sem fogják. A magatehetetlen személyek ápolása éppenséggel olyan feladat, amit sok-sok pénzért is csak igen kevesen vállalnak, ezért olyan nehéz embert találni erre a munkára.

A család az otthoni ápolással az államtól törvényben rögzített ellátási kötelezettséget vállal át. Ezt egy civil szervezet vagy egyház jelentős mértékű díjazásért vállalja át.

Az otthoni ápolás díjazása mindenképp indokolt, mivel a hatályos családjogi törvény értelmében szükség esetén bárkinek jár élete végéig, hogy családja tartásáról gondoskodjék. Ez a tartási kötelezettség anyagi hozzájárulásról szól, és nem kötelezi a hozzátartozókat effektív munka végzésére.
Az átvállalt feladat teljesítéséért munkabér, minimum minimálbér jár, függetlenül az ápolást végző személy minden egyéb jövedelmétől.

Goldner Ibolya
az Értelmi Sérültek és Családjaik Jogvédő Egyesületének
elnöke

Visszalépés az előző oldalra